Szophoklész: Oidipusz király, elemzés

Kivételes remekmű

Szophoklész Oidipusz király című tragédiája kb. 20 évvel később született (az i. e. 420-as évek elején mutatták be Athénben), mint az Antigoné, cselekménye azonban annak történelmi-mondai előzményeit tartalmazza. – Ezt tartják az író legkülönb alkotásának, Arisztotelész óta mindenki által dicsért és bámult remekmű. Mindenekelőtt kitűnő jellemábrázolása s a szerkezeti felépítés virtuóz technikája emeli a többiek fölé. Arisztotelész tragédiaelméletének az Oidipusz a mintadarabja, Poétikájában a legtöbbször erre a műre hivatkozik, ha sikeres, művészileg szerencsés megoldásokra keres példát. Babits Mihály is elsősorban e “szörnyű, barbár mesét” feldolgozó “sorsdrámára” gondol, mikor a “tökéletesség” kivételes pillanatáról ír: “A világirodalomnak voltak más nagyjai, egyenrangúak Sophokléssel, talán gazdagabbak… De a tökéletesség egyedül az övé.”

Peloponnészoszi háború – elsötétülő látásmód

Az emberi sors tragikuma, a boldogság, a szerencse bizonytalan, ingatag volta, a lét lehangoló szomorúságába való fájdalmas beletörődés szólal meg az Oidipusz királyban, s ez a sötétre festett életérzés az írói világszemlélet elkomorodásáról, keserű pesszimizmusáról vall. Az Antigonéban a hősnő halála miatti fájdalmat legalább némileg enyhítette a humánum diadala, a gőgös zsarnok jogos és megnyugtató bűnhődése, az Oidipusz végén azonban nem ragyog fel semmiféle reménysugár. Igaz, hogy az események lezárulásakor, a mű végén a néző, az olvasó eljuthat arra a következtetésre, hogy Laiosz vétlen gyilkosának lelepleződése, jogos-jogtalan vezeklése megszüntette a város fertőzetét, véget vetett a döghalálnak, erről azonban egy szó sincs már a darabban, a végső kicsengés főképp az emberi sors tragikuma, boldogtalansága.

Ehhez az elsötétülő írói látásmódhoz hozzájárult a mű megszületésének történelmi kora is: az egész görögséget vérbe borító peloponnészoszi háború időszaka. – A két nagy városállam, Athén és Spárta fokozódó féltékenységgel figyelte a másik politikai befolyásának növekedését. A görög poliszok belpolitikai küzdelmeiben az arisztokraták mindig Spártát, a demokraták Athént hívták segítségül. Mikor az Athén által blokáddal sújtott kis dór város, Megara Spártához fordult támogatásért, i. e. 431-ben kitört az ún. peloponnészoszi háború. A spártaiak sorozatosan be-betörtek Attikába, feldúlták a szántóföldeket, elpusztították a gyümölcsösöket, még az olajfa- és a szőlőültetvényeket is kivágták. A földjeikről elűzött földművesek Athén falai közt kerestek menedéket, s a zsúfolt városban hamarosan (a háború második évében, 430-ban) pestisjárvány tört ki, melynek Periklész is áldozatul esett. Hellasz vezető városa súlyos válságba sodródott, a magasból a mélybe zuhant: megrendültek a társadalmi rend alapjai. Thuküdidész (i. e. ?460-?396), e kor kitűnő történetírója, ki maga is mélységes pesszimizmussal ítélte meg az emberi természetet, A peloponnészoszi háború című művében siralmas képet fest a háború alatti Athén erkölcseiről, közállapotairól: “Athénban váratlanul tört ki (a járvány), s először a Peiraieuszban támadta meg az embereket, úgyhogy itt még azt is feltételezték, hogy a peloponnészosziak megmérgezték a víztárolókat – mert azon a helyen akkor még nem voltak források -, később azonban a város felső részére is átterjedt, s egyre több embert ragadott el… Maguk a szentélyek is, ahol szállást kerestek, telve voltak az elhunytak holttesteivel. Mert az emberek a kibírhatatlanná váló csapások következtében, nem tudván, hogy mi lesz velük, az isteni és emberi törvényeket egyaránt kezdték semmibe venni. … A városban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg egy pillanat alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba azonnal olyanok, akik eddig teljesen nincstelenek voltak. Ezért úgy vélték, hogy minél lázasabban, minél féktelenebbül élvezkedve kell hajszolniuk az örömöket, abban a hitben, hogy életük és vagyonuk egyaránt csak egy pillanatig az övék. Senki se volt hajlandó előre áldozatot hozni valamely nemesnek vélt ügyért, mert nem volt benne biztos, hogy nem pusztul-e el, mielőtt célját eléri, s csak az számított üdvösnek és hasznosnak, ami a percnyi örömet s annak meghosszabbítását ígérte – mindegy, hogy milyen áron. Már senkit sem tartott vissza sem az istenektől való félelem, sem az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják, és elnyeri büntetését. Sokkal inkább úgy vélték, hogy ott lebeg a fejük felett az előre kimondott ítélet, addig kell hát élvezniük valamit az életből, amíg le nem sújt rájuk.” (Thuküdidész: i. m. II. 48., 52-53.; Muraközy Gyula fordítása.)

A drámai szituáció

Hasonló a helyzet Oidipusz király városában, Thébaiban is a tragédia cselekménye idején: itt is pestisjárvány pusztítja a lakosságot.

Minden dráma egy tér-idő szerkezetben lezajló, szereplők által végigvitt cselekmény céltudatosan megkomponált rendszere. A drámai történet indítása különösen hangsúlyos mozzanat. A cselekmény egy olyan alaphelyzetből, ún. drámai szituációból bomlik ki, amely a hőst vagy hősöket cselekvésre, akcióra készteti.

Ez a szituáció az Oidipusz király prologoszából derül ki. Thébaiban dögvész dúl, a város véres zavarok poklába zuhant. A tereket, templomokat szent ének s hangos siralmak öntik el, “s a fekete Hádész sírással, jajgatással gazdagul”. A kétségbeejtő jelen magyarázata a múltban rejtőzik: a Delphoiból visszatérő Kreón azt az isteni jóslatot hozza, hogy a döghalál oka Laiosz király megbosszulatlan halála. Oidipusz király, aki annak idején – kb. két évtizeddel ezelőtt – egyszer már megmentette a várost “a kemény dalnok harácsától”, a Szphinx pusztításától, megígéri népének, hogy megszünteti a fertőzetet, felkutatja és megbünteti Laiosz gyilkosát. Törekvése, hogy visszaállítsa a megbomlott harmónia előtti erkölcsös, tiszta életet, méltó hozzá, sőt mint uralkodónak ez kötelessége is.

Új típusú konfliktus

Az ellenfél, a tettes azonban, akinek múltbeli bűnös cselekedete teremtette meg az adott szituációt, ismeretlen, és már nem cselekszik. Éppen ezért az alaphelyzetből kiinduló drámai harc ebben a műben nem két, egymásnak szembeszegülő akarat egymás elleni tettsorozatából adódik (mint pl. az Antigonéban), hanem abból, hogy a drámai küzdelem egyes állomásai (epeiszodionjai) egyre közelebb viszik Oidipuszt az ismeretlen gyilkoshoz. E drámának az adja meg sajátos, a világirodalomban egyedülálló feszültségét, hogy a nyomozó és a keresett tettes ugyanaz, így a konfliktus mindkét oldala egyetlen személyben jelentkezik. Végül is a főhősnek rá kell döbbennie saját borzalmas múltjára, s az “ismeretlen Oidipusz” legyőzi, végső romlásba dönti a város megmentőjét, jóságos, bölcs királyát.

Időszerkezet

Az eddigiekből is nyilvánvalóvá válik a darab sajátos időszerkezete: az ellentétes irányú mozgás az időben. Mialatt a cselekmény fokozatosan előrehalad a jelenben, ugyanolyan mértékben haladunk visszafelé is az időben: a múlt egyre mélyebb rétegei tárulnak fel a mind szenvedélyesebbé váló nyomozás során. Minden lépés, amelyet vállalt kötelezettsége érdekében előre tesz Oidipusz, saját ismeretlen múltjához, vétlenül elkövetett bűneihez közelíti. A régen lezajlott s állandóan kísértő múlt a szereplők szavaiból kel életre. A dialógus egyszerre visszafelé és előre visz: felidézi azt, ami volt, és sodorja a főhősöket (Oidipuszt és Iokasztét) addig a pontig, ahol drámájuk véget ér.

A cselekmény kétirányú menetét, előre és hátrafelé mozgását késleltető mozzanatok lassítják: a segítő, jó szándék rendre visszájára fordul, a mentségekbe kapaszkodó remény minduntalan szertefoszlik, a főhős a hamis látszat és a kegyetlen valóság kettős malomköve közt őrlődve zuhan ismeretlen önmaga mélységeibe. Ez az állandó föl-le lüktetés, hullámzás egy pillanatra sem hagyja lankadni az olvasó-néző felcsigázott érdeklődését, noha a kezdet kezdetétől fogva tisztában van a szörnyű véggel. A korabeli nézők nagyon is jól ismerték a mitikus történetet, s nem is ezt, hanem a készen kapott anyag újszerű megvilágítását, az arányok átrendezését, a művészi kompozíciót s az aktuális erkölcsi problémák felvetését és korszerű megoldását értékelték elsősorban.

A darab szerkezeti felépítése

Tekintsük át az Oidipusz király szerkezeti felépítését az előbbi két szempont (az előre és hátra mozgás, illetve a remény és ennek pusztulása) figyelembevételével!

Prologosz (1-150. sor) – expozíció (bevezetés): drámai szituáció. – Színhely: a thébai királyi palota előtti tér. Az ott felállított oltár elé és a palota lépcsőire egy öreg pap vezetésével gyerekek és ifjak telepednek le – gyászruhában, kezükben fonállal összekötött olajágakat tartva – mint oltalomkérők. – A darab jelen ideje néhány óra csupán. “A tragédia ugyanis leginkább egyetlen nap idejére terjed, vagy csak kevéssel haladja meg” – ahogy Arisztotelész is megállapította.

A pusztító pestis miatt a nép Oidipuszhoz fordul segítségért, hiszen a múltban (nagyjából két évtizeddel ezelőtt) már hasonló veszedelemtől mentette meg a várost. A pap így könyörög hozzá:

“Kelj, halandók legjobbja, fogd föl városunk,

Kelj, vedd gondodba, mert e föld még máig is

Megmentőnek hív régi nagy jótettedért!”

Kreón “jó hírt” hoz Delphoiból, Apolló jóshelyétől a reménység kifejezéseképpen “bogyós babérral koszorúzva homlokát”: a város megmenthető, csak fel kell kutatni és meg kell büntetni Laiosz király gyilkosát. – Közben a múlt újabb részleteire derül fény: a király idegenben halt meg, kísérői egy kivételével mindnyájan odavesztek, útonállók, gyilkosok ölték meg őket. (Érthető, hogy a megmenekült szolga többek támadásáról beszélt annak idején, mert félt a gyávaság vádjától.) – A hír hallatára bizakodás, megnyugvás, megkönnyebbülés lesz úrrá a népen, Oidipusz ugyanis megígéri, hogy mindenáron felkutatja – saját érdekében is – a gyilkosokat. Ez Oidipusz első lépése saját romlása felé.

Parodosz (151-215.) A kar aggódva kérdi, hogy mit tartalmazhat az isten üzenete, majd könyörögve fordul segítségért Athénéhez, Artemiszhez és Apollónhoz. A pestis okozta csapás szívbe markoló leírása után himnikus imával kéri az isteneket – a végén Bakkhoszt, Thébai védőistenét -, hogy fékezzék meg a romboló Ćrészt.

1. epeiszodion (216-462.): a drámai harc kezdete. – Oidipusz, aki eddig csak “vak hírből”, mendemondából ismerte – biztos adatok hiányában – a Laiosz-gyilkosságot, felszólítja a város népét (a kart), hogy mindenki mondjon el mindent, amit tud. Ezután átkok sorát zúdítja az ismeretlen gyilkosra (“Zúzza sárba hitványul hitvány életét!”), de szózatának minden kijelentése, megtorlást ígérő szidalma – majd – saját fejére fog visszahullani.

¦j reményt és megkönnyebbülést jelent Teiresziász érkezése. A vak jós, ki mindent vizsgál, tudhatót és mondhatatlant, égi s földi titkokat, s “kiben egyedül él az igazság minden emberek között”, jóserejével megmenthetné a várost. Az igazságot azonban – épp a király érdekében – nem akarja feltárni, de Oidipusz durva és alaptalan rágalmaira mégis szemébe vágja, amit tud és lát:

“…e föld szennye, akit átkoztál, te vagy!”

“…a gyilkos, akit kutatsz, te vagy!”

  “…azokhoz, akiket szeretsz,

Rút viszony köt, s nem sejted, mily mocsárban élsz.”

Az előbbi remény a visszájára fordul, de Oidipusz lelki vakságában mindezt Kreón által ösztökélt személyes támadásnak véli. A vád első hallásra oly meghökkentő és képtelen, s a családtagjaihoz fűződő viszonyra vonatkozó kijelentések annyira homályosak és talányosak, hogy mindez a király számára szinte őrültségnek tűnik. Teiresziász egyébként is rejtélyesen, tények, bizonyítékok nélkül beszélt. ŐA múltra Oidipusz egyetlen tétovázó, elbizonytalanodó kérdése utal, s ez származására vonatkozik: mintha kételkedne abban, amiben eddig soha, hogy édesapja Polübosz, korinthoszi király, anyja pedig Meropé:

“Apám? Anyám?… Megállj hát!… Ki szült engemet?”

1. sztaszimon (463-511.) – A kar a gyilkos szánalmas helyzetéről énekel, de Teiresziász szavaira maga is elbizonytalanodik. Végül képtelen hitelt adni a vádaknak. “Soha nem hihetek róla gonoszt” – ezekkel a szavakkal zárul a kórus.

2. epeiszodion (512-862.): a drámai harc fokozódása. – Kreón önérzetesen és bölcsen, higgadtságát megőrizve utasítja vissza Oidipusz goromba vádjait.

Iokaszté szavaiban újra felcsillan – ha rövid időre is – a bizakodó remény. Itt még nem a katasztrófa elhárításának céljából, hanem az őszinte meggyőződés, a segítő jószándék vigaszával vonja kétségbe a jóslatok, az “isteni üzenetek” érvényességét: “…tanuld meg, halandók között / Nincs senki jós, nincs, aki rejtelmekbe lát!” S példaként elmondja a rájuk súlyosodó hajdani, de meg nem valósult jóslat borzalmát.

Iokaszté érveiből a véres múlt további mélységei tárulnak fel: Laioszt nem saját fia ölte meg (ez három napig sem élt), hanem ismeretlen rablók “egy hármas keresztúton” Phókisz vidékén, “hol az ágas út Delphi iránt és Dauliából összejő”. Négy kísérőjéből csupán egy hírhozó maradt életben.

A vigasznak szánt felvilágosítás ellenére a keresztút említése és az időegyezés (Laiosz halála csaknem egybeesett az ő trónra lépésével) iszonyú gyanút kelt Oidipuszban: hátha ő a gyilkos (még fogalma sincs arról, nem is lehet, hogy saját apját ölte meg). Csupán egyetlen “hajszál-remény” élteti, hogy nem magányos vándorról, hanem többekről, útonállókról szólt az egykori híradás. Ezért akar mindenképpen találkozni a véres tett egyetlen tanújával. – Közben Iokaszté kérésére elmondja élete történetét, vélt származását, korinthoszi neveltetését, majd a keresztútnál végbement eseményeket: önvédelemből volt kénytelen emberéleteket kioltani.

2. sztaszimon (863-910.) Iokaszté “hitetlensége”, a jóslatok igazságában való kételkedése kiváltja a kar megbotránkozását. A kórus szerint az istenek szent törvényei sérthetetlenek, öröktől fogva vannak, s nem ismernek vénülést (ez tulajdonképpen Szophoklész szilárd hite). A gőg ugyan túlteheti magát ezeken, de a bosszú nyilai utolérik. S ha sorvad a jósigékbe vetett jó hit, s ha nagy Apollón dicsősége elborul, “már semmi se lesz szent”. – A kardal Iokaszté nézeteinek burkolt elítélése.

3. epeiszodion (911-1085.): késleltető mozzanat. – Hírnök érkezik Korinthoszból vidáman, örömhírt hozva onnan: “Királlyá fogják választani Oidipuszt a földszoros lakói is.” Iokaszté igazolva látja újra korábbi véleményét: a jóslat most sem teljesedett be, hiszen Oidipusz “édesapját”, Polüboszt idős kora döntötte sírba. A megkönnyebbülés öröme alig ismer mértéket, átlépi az istenek iránti vallásos tisztelet határát, s a királyi pár szentségtörő módon beszél a “bolond, semmirevaló jóslatokról.

Oidipusz mégsem mer “hazamenni”, mivel “anyja”, Meropé még él; a jóslat másik fele – minden kétely ellenére – még mindig rettegésben tartja.

Ebben a jelenetben is folytatódik a múlt szövedékének fölfeslése – több évtizedes rejtelmeket lökve felszínre, szétzúzva az előbbi örömhírt. A követ ugyanis “megnyugtatja” az aggodalmaskodó Oidipuszt, hogy nem igazi, vér szerinti gyermeke a korinthoszi királyi családnak; saját maga hozta őt annak idején – csecsemőként, átfűzött bokával – Kithairón erdős völgyeiből ajándékba a gyermektelen Polübosznak.

Iokaszté most egyszerre meglátja a borzalmas valót. A Kithairón említése óta tépelődik magában, amikor pedig a hírnök az összefűzött lábakról beszél, már minden világos számára: az annyira lenézett jóslat mégis beteljesedett. A feleség-anya most már csak a fiát szeretné megmenteni, ezért kérleli mind szenvedélyesebben, hogy hagyja abba a kutatást. Feldúltan berohan a palotába. Többet nem találkozunk vele.

Oidipusz azonban még mindig vak, semmit sem ért, semmit sem lát: most már csupán származása izgatja, s a város megmentésének szempontja egyre inkább elhalványul. – Fokozza a hamarosan bekövetkező katasztrófát, hogy félreérti Iokaszté szavait is, mintha az a szégyentől félne, mely őt férjének esetleg alacsony származása miatt érhetné.

3. sztaszimon (1086-1109.) – A kar sem lát tisztán, nem veszi észre a királynő tragikus összeomlását. Sőt: táncra kel, ujjongó, ünneplő dalba kezd közvetlenül a beütő csapás előtt, hiszen kiderülhet még Oidipusz isteni származása is: talán valamely halhatatlan nimfa szülte, s apja a csúcsokon bolyongó Pán vagy Apollón, vagy maga Bakkhosz.

4. epeiszodion (1110-1185.): tetőpont: katasztrófa. – Megérkezik a mezőről Laiosz szolgája (pásztora). Kezdetben nem akar semmire sem emlékezni, vonakodik a nyílt vallomástól, mellébeszél, de zavaros feleleteiből kitűnik, hogy felismerte a korinthoszit, s mivel rosszat sejt, tudatlanságot színlel. – Oidipusz ezekben a pillanatokban teljesen megfeledkezik a gyilkosságról, holott ez a pásztor az egyetlen tanúja annak is, csak a származása érdekli. – Amikor a szolgát erőszakkal kényszerítik vallomásra, bekövetkezik a katasztrófa. Kiderül: Oidipusz Laiosz és Iokaszté fia, tehát apja gyilkosa és anyja férje is.

Thébai királya a szerencsés sorból egy pillanat alatt a szerencsétlenségbe, a magasból a mélybe zuhant, s kétségbeesett fájdalomkitörésbe kezd:

“Űh jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő.

Űh napvilág! ma utoljára láttalak én.

Ott születtem, hol nem kellett; azt vettem el,

Kit nem lehet; s megöltem, akit nem szabad!”

4. sztaszimon (1186-1222.) – A kórus, látva Oidipusz bukását, gyászos énekben siratja el az emberi sors mostohaságát: a boldogság csak látszat, s látszva enyészik; van-e most nyomorultabb annál, kié a legnagyobb tisztesség volt a városban?

Exodosz (1223-1523.): megoldás, végkifejlet. – A második hírnök számol be a palotában történt szörnyű eseményekről: Iokaszté önmagát és nászát átkozva felakasztotta magát, Oidipusz pedig letépvén a királynő köntösének aranykapcsait kiszúrta mind a két szemét. A királyt a maga szabta átok sújtja: nem maradhat meg házában, száműzi önmagát. – Ezután hangzik el a kommosz, Oidipusz és a kar egybefonódó gyászdala (1313-1368.): a főhős megátkozza élete megmentőjét, a kórus pedig vigasztalni próbálja.

Kreón – feledve a korábbi súlyos sértést – teljesíti Oidipusz kívánságát: előhívatja két kislányát. A szerencsétlen apa ölelő karjaiban tartva gyermekeit, sógora oltalmára bízza őket; két fia már felnőtt férfi, nekik már nem lesz szükségük gyámolítóra.

Exodikon (1524-1530.) – A kar, azonosulva a főhőssel, egyes szám első személyben foglalja össze gnómaszerű tömörséggel a tanulságot:

“Senki hát halandó embert, ki e földön várja még

Végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete

Kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”

(Szólon bölcs gondolata ez, melyet Hérodotosz szerint Kroiszosznak mondott.)

Sorstragédia?

A Labdakidák szomorú története a mitológiában igazi sorstragédia, mely a sorsnak, a végzetnek való teljes emberi kiszolgáltatottságot szemlélteti. – A görögök hitvilágában létezett egy olyan, az isteneknél is hatalmasabb erő, melyet Sorsnak, Végzetnek neveztek el (Ananké). A Sors szeszélyes és kiszámíthatatlan, döntéseiben nincs ok-okozati összefüggés, akarata megmásíthatatlan. Az ember egyedüli feladata, hogy engedelmesen megadja magát a végzetnek, betöltse kényszerű sorsát, hiszen vele szemben amúgy is tehetetlen. Minden lázadás, tiltakozás csak még súlyosabb következményeket von maga után: szorosabbra fonódnak a rabság hálói.

A Sors megfellebbezhetetlen döntései különböző jóslatok formájában jutnak az istenek, emberek tudomására. Ilyen szörnyű, érthetetlen és “ok”-talan csapás nehezedett Laiosz királyra, feleségére és gyermekükre is. (A mondának egyik változata szerint a szörnyű sorscsapás nem ok nélküli, hanem Pelopsz átkának következménye.)

Laiosz, Iokaszté és Oidipusz egyaránt menekülni akarnak a delphoi jóslatból megismert fenyegető veszedelmek elől, de éppen azáltal rohannak a Végzet karmaiba, hogy el akarták kerülni az elkerülhetetlent. – A legjobb tehát – ez a következtetés vonható le a mítoszból – vakon élni, nem kutatni a Sors titkait, nem lázadozni ellene, hanem fájdalmasan beletörődni abba, ami megváltoztathatatlan.

Szophoklész Oidipusz király című tragédiája természetesen átveszi a mítosz tényeit, közismert eseményeit, de ezeket más összefüggésrendszerbe állítja, némileg átrendezi.

Azt a felfogást, hogy az ember tehetetlen báb, játékszer a Sors kezében, s legjobb vakon és vaktában élni, mert így elviselhetőbb az élet, nem a főhős, hanem más szereplők képviselik.

A vak Teiresziász, bár mindent tud, nem akarja borzalmas helyzetére döbbenteni a királyt, meg akarja kímélni, meg akarja hagyni vakságában a látót, hiszen úgy is be fog következni, amit meggátolni nem lehet. Így kérleli a királyt:

“Eressz haza! Könnyedebben fogod hordani

Sorsod, s én is enyémet, hogyha szót fogadsz.

“Jön, ami jön, ha hallgatásba rejtem is” – mondja később.

Hasonlóképpen viselkedik Laiosz szolgája is, jóllehet ő is mindent tud: ő adta át annak idején Polübosz pásztorának a gyermeket, egyetlen szemtanúja a volt király halálának, s látta – természetesen – a gyilkost is. Oidipusz trónra lépése után elhagyta a királyi palotát, a mezőre kívánkozott a nyájak közé, most pedig tudatlanságot színlel, húzódozik a nyílt válaszoktól. Nem akar bajt okozni új urának, s csak a kényszernek engedve tesz vallomást.

Mégis elsősorban Iokaszté igyekszik – saját példájára hivatkozva – megrendíteni az isteni jóslatokba vetett hagyományos vallásos hitet. “Tanuld meg, halandók között nincs senki jós, nincs aki rejtelmekbe lát!” – mondja Oidipusznak. “Oh istenek jóslatai, hol vagytok? – mi lett az istenek szentséges jóslataiból?” – így kiált fel, mikor megérkezik a korinthoszi küldött. Merész szavait hallva a kar is megbotránkozik, s borzongva énekel egy fölsejlő erkölcsi anarchiáról.

A királynő kezdetben meggyőződéses életelvként hangoztatja a sorsba való passzív beletörődést, a múlt és a jövő kutatásának értelmetlenségét. Ilyen önigazoló és megnyugtató kijelentéseket mond többször is:

“Ne gondolj hát jósokkal, mert amit az ég

Akar, hogy tudjunk, megjelenti ő maga.

…

Azért bizony se erre, se amarra nem

Tekintenék én többé jóslatok miatt.

…

Mit borzadozzon, féljen, aki puszta sors

Rabja, s előre semmit sem lát biztosan?

Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud.”

Később, mikor már rádöbbent a megsemmisítő valóságra, a fiáért remegve könyörög, hogy Oidipusz hagyja abba a kutatást, ne törődjön a múlttal, homályos származásával. Célja most a közeledő katasztrófa elkerülése, a felkomorló Végzet elől való menekülés.

A sorsával szembenéző ember

Szophoklész Oidipusza más, mint a mítoszé. Ott menekült a végzet elől, itt szembenéz vele; ott meg akarta változtatni sorsát, itt makacs önfejűséggel elébe megy és vállalja azt; a múltban szörnyű bűnöket követett el – igaz, hogy nem tudatosan -, és élete csúcsára jutott; most, bár nem vétkezett, sőt, a város megmentője lett, vétlen bűneiért is érzi a felelősséget, s önmaga szabja ki saját büntetését.

Iokaszté rimánkodását fájdalmas öntudattal utasítja vissza: “Nékem látni s tudni kell.” – Szophoklész Oidipusza olyan jellem, aki nem képes élni az adott szituációban: arra törekszik, hogy megszüntesse a város fertőzetét s eloszlasson minden homályt. Megalkuvásra, önámításra képtelen még akkor is, amikor már fölsejlett a tragikus valóság. Oidipusz bűntelen bűnössége miatt elbukott ugyan, de benne a rémmel is szembenézni akaró és merő, a tudatos és bátor ember, az értelmes életet kereső ember hősi típusát tisztelhetjük – szemben a vaktában, homályban élő, a sorsot csupán alázatosan elfogadó emberekkel.

A városért, a közösségért fogott bele a nyomozásba, s ezt saját katasztrófáját látva sem hagyta abba. Olyan tettekért vállalta a felelősséget, amelyeket nem bűnös szándékkal, hanem jóhiszeműen követett el – tehát az egyén szempontjából nem, legfeljebb az erkölc