A líra a három alapvető műnem egyike. A szó jelentése eredetileg héthúrú lanton előadott énekre utal. A görög költészetben kezdetektől fogva két típusa alakult ki: a monodikus líra (egyénileg mondott, egyéni érzelmet kifejező) és a kardal költészet (közösségi érvényű, közösen előadott).

Alapvető lírai műfajok:

1.) Dal:

Talán a legősibb lírai műfaj, leginkább megőrizte kapcsolatát a zenével és a tánccal.
Többnyire alapvető, egynemű (homogén) emberi érzelemnek (öröm, bánat) kifejezője.
Osztályozása:
1. szerzőiség szerint
a. népdal: Gyakori benne a virág és természet metaforika, melyeknek többnyire szimbolikus, gyakran erotikus töltete van. Verselése ütemhangsúlyos, leggyakrabban felező nyolcas.
Rímelése: párosrím.
b. műdal:  
Az európai költészettörténetben 2 jellegzetes típusa alakult ki:
1.Sanzon típusú: Erős dallamosság, hangulatiság jellemzi.
2.Lied típusú: Filozofikusabb, bölcseleti jellegű, az egyéni érzés a kimondás pillanatában egyetemesül, általános értelművé válik (Goethe)
2. Témája szerint:    
a. altatódal  
b. bölcsődal 
c. nászdal  
d. munkadal

2.) Óda:

Ünnepélyes, magasztos hangú költemény. Akkor keletkezik, ha a költő akarata, szándéka, törekvése megegyezik közösségével, közönségével, de születhet az elszigeteltség fájdalmas lélekállapotában is; de nem születhet egyetemes érvényű, közösségi érdekű megvilágosodás, illumináció nélkül. A legősibb költői eszközökhöz, stilisztikai és retorikai eszközökhöz szívesen visszanyúló műfaj. Az ódában az érzelmi és gondolati elem egyensúlyt tart; az érzelem ereje emeli mind magasabbra a gondolatot, az értelem pedig korlátok közé szorítja az érzelmet.
Az európai költészettörténetben két típusa alakult ki:    
a.) Pindaroszi óda: Ünnepélyesebb, nyelvileg gazdagabb és zaklatottabb, érzelmileg gazdagabb.
b.) Horatiusi óda: Tanító, bölcseleti szándékú.
Az ún. kl asszicista korok a horatiusi, a romantikus korok a pindaroszi ódát részesítették előnyben.

3.) Himnusz:

a.) Az óda műfajkörébe tartozó költemény. Az ódától vallásos tematikája, vallásos utalásai különböztetik meg. Jellegzetes szerkezete már a görög himnuszköltészetben kialakult: A B A szerkezet (A = odafordulás és megszólítás, a könyörgés tárgyának kifejtése; B = érvelés, a kérdés részletezése, gyakran hivatkozás az isten, istenek tetteire, életére; A’= a k érés megismétlése). A XVIII. század közepétől kezdve a vallásos tematikát az isten, istenek személyét gyakran elvont, nemes eszme helyettesíti.
b.) Egy nemzet, egy közösség azonosságtudatát kifejező, jelképező ének.

4.) Rapszódia:

Az óda műfajkörébe tartozó lírai alkotás. Jellemzője, hogy a gondolati és érzelmi elemek egyensúlya megbomlik; az érzelmi túlfűtöttségből származik belső feszültsége, a hangnem izgatottsága. Ez gyakran a külső formában is megjelenik: váltakozó hosszúságú sorok, hiányos mondatok stb. (pl.: Petőfi: Egy gondolat bánt engemet)

5.) Epigramma:

A görög költészetben minden disztichonban írt, feliratra szánt költemény. Mai értelemben egy gondolat rövid, csattanós formában való kifejtése.  
a.) Epitaphium: sírfelirat  
b.) Xenia: irodalmi, művészeti tárgyú epigramma

6.) Elégia:

A klasszikus antik poétikában minden epigrammánál hosszabb disztichonban írt költemény tartalmi és hangnemi megkötöttség nélkül. A római költészetben Horatiusnál, Tibullusnál, Propertiusnál már megjelenik a fájdalmas, lemondó hangulat, mely későbbiekben a műfaj jellemzője lesz. Az újkori költészet és esztétikai gondolkodás történetében Schiller 1795-ös A naiv és szentimentális költészetről című tanulmányában fogalmazza meg az elégikus világlátás lényegét. E szerint elégia eszmény és valóság, ideál és reál összeütközése a versben, s a fájdalmas, lemondó, borongós hangulatot az okozza, hogy a valóság erősebbnek bizonyul az eszménynél. Az elégia értékesztétikai megközelítésben köznapi mértéket meg nem haladó értékek hiányát vagy elvesztését regisztrálja.

7.) Ekloga:

Eredetileg pásztori környezetben játszódó, bukolikus költemény. A szó jelentése szemelvény, s arra utal, hogy Vergilius pásztori költeményei közül tizet választott kiadásra. A műfaj atyja a görög Theokritosz, akinél még valódi pásztorok dicsérik a természeti szépségeket, a vidéki életet. Vergilius hősei már álruhás pásztorok, valójában költők, filozófusok, akik a jelennel szemben a múlt vagy eljövendő aranykort idézik. Ezt a lehetőséget ismeri föl századunk harmincas éveinek második felében Radnóti Miklós, s teszi a műfajt világképe legfontosabb hordozójává.